Valóban nem. 

Lehetne itt most egy klisés kérdés, hogy "Minek örüljek? Semminek?". De tegyük fel, hogy nincs itt.

Azért nincs itt, mert mindig van minek örülni. Csak mi nem vesszük észre. Önmagunk takarjuk el a valóságot és tápláljuk magunkba, hogy az a valóság amit annak vélünk látni. Ez nem így van. 

Vélemény buborék.
Az ember vágyik a megerősítésre, várja, hogy helyeseljenek neki, hogy igazat adjanak neki.
Kicsit az előző poszthoz kapcsolódóan, itt is két féle elképzelés létezik (a világ már csak ilyen bináris.) :
Van a neutrális buborék, amikor olyat állít az ember amivel mások győzködése nélkül egy általános igazságot erősít, vagy mond, amivel egy számára megfelelő mennyiségű "embertömeg" egyetért. Ez a buborék eléggé valid, nem is hiszem, hogy több magyarázatot érdemel.

Ámde, van az önmagunk által kitalált, gerjesztett, felfújt buborék amibe kőkeményen bele lehet szopódni.
Kitalálunk valamit, amivel csak kevesen értenek egyet. Sőt, akik nem értenek vele egyet azok ezt a tudtunkra is adják. Ők lesznek a rosszfiúk a mi perspektívánkból. A legrosszabbak akik valaha éltek. Ezek még a végén azt is képesek mondani, hogy a disznózsírt nem kanállal kell enni, hanem kihajítani kell. Ilyen emberekkel nem lehet vitatkozni. Keresni kell magunknak egy embert, vagy emberek egy csoportját akik azt a filozófiát vallják amit mi. Ha ez megvan, már csak szépen be kell rendezkedni ebbe a buborékba és minden probléma megoldva: Nincs több vita, ellenvetés, stb.

Mint az elején is írtam, ez egy alapvető emberi tulajdonság. Már csak ha a 2 éves kisfiamra gondolok, belőle is látszik, hogy amikor valami olyat mondok neki ami neki nem passzol a világába, már hívja is anyát. 

Ha túl  tudnék lépni a problémámon, ha tovább látnék az orrom hegyénél, örülnöm kéne. Igen, örülnöm kéne, hogy a fiam ellenkezik velem. Mert ez azt bizonyítja, hogy a kis elméje éppen épül és használja is. Hogy belül a kis iránytűje éppen keresi az irányt, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Várja az önigazolást ő is, hogy helyesen cselekszik. Ez fantasztikus tulajdonság! 

Persze, itt most lehetne azzal jönni, hogy ezeket mindig később veszi észre az ember. Mi is szinte minden este tartunk egy kis recap-et, hogy mi történt az adott napon. Néha tényleg csak ilyenkor világosodik meg az ember, hogy mennyi minden történt.

Viszont a mai történések feltétlenül aggasztóak. A mai önsajnálatom elvitte a műsort és még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy hogy vannak. Kb mint a távkapcsban a robot üzemmód. Ha így vissza gondolok leginkább ahhoz tudnám hasonlítani a viselkedésem. 

Feltétlenül fontos, hogy az embernek legyen "én ideje", de ez ne más kárára történjen. Főleg ne egy ilyen fontos periódusban, amikor napról napra változnak, fejlődnek a dolgok. Könnyű lemaradni és itt nem lehet visszatekerni.

Itt térnék rá a blog mottójára, "Aki fél, lemarad." 
Én félek. Félek lassan mindentől. Soha nem voltam bátor, de ez már túlzás. A testem minden rezzenésére túlreagálok megijedek, "vajon ez egy új tünet?", "történt már ilyen?", "mit kellene most csinálni?"

Nagyon nehéz elfogadni a kialakult helyzetet. Nehéz elfogadni azt a helyzetet, amiről azt se tudom milyen helyzet. Vannak tünetek, vannak jelek, de egyelőre válaszok, megoldások nincsenek. De a tünetek is pont ennyire képlékenyek... Itt fáj, ott fáj, fáj is meg nem is. Zúg a fülem, be van dugulva az orrom. Annyira generic tünetek, hogy szinte nem is lehet velük mit kezdeni.

Mint említettem, vezető típus vagyok, aki rosszul viseli ha a feje felett döntenek, ha hagyják lógni a levegőben.
Ami jelenleg zajlik, az kimeríti mindkettőt. Gyakorlatilag nincs választásom, azt csinálom amit a dokik mondanak. És lógok a levegőben. Várok. De mire is? - Ez nem az én világom. Hogy pontos legyek, én inkább vagyok olyan, hogy legyen egy rosszabb lépés, de történjen lépés. Aztán majd kiderül, hogy jó vagy rossz volt. Itt, ez most nem működik. Nincsenek lépések, mattban állok önmagammal és az orvostudománnyal.

Immár kb több mint 4 hónapja kezdődött ez az egész. Mármint nem a szorongás, hanem egy másik betegség.
Egy elég jól körülírható tünetekkel rendelkező betegség, amire nem kaptam egyértelmű válaszokat. Vagy ha mégis, akkor hamisnak bizonyultak. 

A köntörfalazáson túl:
- étkezés után, brutális felfúvódás, orrdugulás, kicsi szédülés és légszomj.
- eleinte próbáltam betudni, valamiféle allergiának, de nem találtam meg az összefüggést, csak annyit, hogy miután kijön belőlem (alulról) minden, jobban leszek.

A vizsgálatok:
- belgyógyász megállapította, hogy magas a vérnyomásom valamennyire, meg fogyni kéne egy kicsit.
Utóbbival egyet tudtam érteni, a vérnyomást nem értettem és most se. Mindig mintaszerű 120/80-al éltem.
- Labor: minden normális, kivéve a triglicerid és a TSH. 
Nyertem egy utat az endokrinológushoz, fül orr gégészhez, gasztroenterológushoz.
- endokrinológus: nem túl magas az érték, lehet hogy stresszes vagyok, de azért szedjek valamennyi hormon tablettát. Menjek pajzsmirigy UH-ra. - UH szerint kicsi gyulladás van, de lehet éppen múlik. Nem hiszik, hogy bármit is észlelnék belőle.
- fül orr gégész: orrsövényferdülés, poratka allergia. Műtét kell. Szedjek Cetirizint, meg fújjam az orrom allergodillel. Alvásvizsgálat: Apnoé, mikroébredések, alacsony véroxigén, rossz alvásminőség. Orrsövény ferdülés műtét javasolt.
Itt jegyzem meg, eddig is így éltem. Ezek egyike se ad valós indokot az étkezés utáni orr dugulásra.
- Gasztó: (Itt jön a fekete leves...) Fenofibrát a vérzsírra, vége a ciginek (napi 1-2 szál over. nagy kaland. biztos ez a baj.), vége az alkoholnak (két hetente 1-2 doboz sör... ugyanmár.). "Talán" egy nem cöliákiás glutén érzékenység. Előzetes allergia vizsgálat alapján egyébként lisztre is negatív. Vérből vizsgálva tejfehérjére pozitív. Szedjek iberogast cseppeket meg Normixot SIBO gyanúra. Hasi UH, röntgen, H Pylori teszt. 
Negatív, negatív. H Pylori székletből pozitív. Amig ezek a vizsgálatok lementek, lett gyomor fekélyem is.

Na sebaj, szedjük ezt a sok xart, pluszba 2 hét intenzív antibiotikum kúra. Megvallom őszintén nem is értem, hogy hogy lehet ezt kihordani két lábon. Első pár napban nagy mellénnyel voltam: Ez nekem meg se kottyan. Utána olyan roham tempóban fostam össze magam, hogy a pingvin megsüvegelné. Kiderült rosszkor szedem az probiotikumot. SENKI nem mondta, hogy hogy kell szedni. 2 órával az anti után, és nem azzal együtt... túléltem valahogy. 

Most úgy vagyok, hogy nem kell már savlekötő, max alkalmanként. A felfúvódás megszűnt, vagy legalábbis mérséklődött rendesen. Fogytam is egy "kicsit". Én magam nem veszem észre, nem azt látom a tükörben amit szeretnék látni. 102-ről, 92re, 2 hónap alatt kb. 92 stagnál egy ideje, pedig bevezettem a napi sétát, próbálom a napi 10,000 lépést elérni. Ez nagy lépés a napi kb nullához képest. De tényleg. Lakás -> kocsi -> munka -> kocsi -> Lakás. Talán a napokban néha néha 92 alá kacsint a mérleg. Egy 6 kiló kellene még, hogy a normal range-en belülre kerüljek.

De hogy vagyok most? Jobb lett? Dehogyis! Olyan tüneteim vannak amik sose voltak: ingerlékeny vagyok, emésztetlen kaja van a fura szagú székletemben, néha olyan mintha a bal oldalamban egy lufit fújnának fel és a bordám akarná kidurrantani. 

Az orvostudomány jelen állása szerint, menjek el gasztroszkópiára. Na igen ám, csak ha nem számítom, hogy mennyire bevagyok szarva tőle, akkor se kapok időpontot. Mármint, egy magán kórházba van biztosításom, hogy ne kelljen az sztk-val szenvedni. És még így se hívnak vissza, hogy mikor húznak karóba.

Ha nem lenne épp elég stressz a munka és a magánélet miatt, ez igazán megtudja dobni a szintet. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, ezzel együtt élni. 

És nem tudok örülni. Nem tudok örülni, hogy nem úgy járok mint más ismerőseim. Én nem hányok, nincs lázam, már nem fosok, stb. _CSAK NEM VAGYOK JÓL_

Az őrület határán táncol az elmém. Nem tud kikapcsolni, nem tud leszakadni arról, hogy mi történik bennem, mikor szűnik meg. De már akkor is kattogok, ha épp megszűnik egy kicsit, hogy most épp miért szűnt meg.

És itt jön a képbe a lent említett méreg, a stressz ami szétkarolja az embert belülről. A poszt elején lévő jellemzésemben, a folyamatos elégedetlenség a tetőfokára hág mindennap. Eddig is rosszul viseltem, ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna. DE most.. világvége. A cérnaideg, új értelmet nyert. 

Pedig nagyon sok türelemre lenne szükségem, minden fronton: A munkahelyemen, a családommal, a gyermekemmel (!) és önmagammal szemben is. 
Valószínűleg a háziorvosomnak van igaza: "Beteg úr, ez most egy türelem játék. Várni kell, kicsit tűrni kell. Ha elmúlik jó, márpedig nagy dolog nem lehet a háttérben. Ha nem múlik el, akkor is történik majd valami."
Jelenleg úszok a semmi és a valami között. 

Múlthét végén pl egészen azon voltam, hogy nem kell nekem semmilyen kolonoszkópia, felejtsék el az én kulalukamat. Aztán azon, hogy "jó, legyen.", de csak altatásban. Mostmár abban vagyok, hogy mindegy hogyan, csak legyen! Valaki valamit mondjon. 

Háziorvosom az egyetlen fix pont jelenleg. Ő meghallgat, mond is valamit. Neki sajnos nem nagyon van választása. A magándoki, minden pénz ellenére: nem mond semmit. Szedjek be mindent. "mi a baj? van aki minden reggelt egy marék gyógyszerrel kezd.". Oké, de nekik nem 3-assal kezdődik a koruk. És ettől még nem lesz normális, ez egy szalmabáb püfölés, sőt közvélekedésre való hivatkozás. Azért mert 1 milliárd légy szart eszik, attól az még nem lesz finom.

Leszámítva az enyémet. Abból egy egész légy kolónia jól lakna és áttelelné a nukleáris telet is. Mára elég is a szóból. Pihenni kell, dolgozni kell menni. Nem akarok, de muszáj. 

1. Egy. Első. elsődleges, legfontosabb, fő, kulcsfontosságú, elsőszámú, legfőbb, elsőrendű, legelső.

"1 – a Vezető

Magamért vagy másokért?
Férfiasság, ego, ész, akarat, intelligencia, vezetés, uralkodás, tudatosság
Erőteljes, dinamikus, független személyiség, aki mindig mer változtatni az életén. Büszke, felsőbbrendű, egocentrikus, nagyok az elvárásai a külvilággal szemben. Sokat ad a látszatra. Az eredeti gondolatok hordozója. Következetes, minden helyzetben feltalálja magát. Kiváló a problémamegoldó képessége. Csak egyedül tud dolgozni, és mindig irányít, mert vezető típus.
Életfilozófiája: „Reflektorfényben élni!”
Problémája: Tökéletesség mániás. Maximalista, nehéz vele együtt dolgozni. Állandó elégedetlenségben él, félreértett embernek érezheti magát, akinek egy magányos életút lehet a sorsa."

Kicsit, ha random guberál az ember az internet nem túl sötét bugyraiban, hamar megtalálja a sorsa. Vagy inkább a sorsát, ha a fentieket nézem. Mint az idézőjelek is mutatják, nem az én tollamból származnak a fenti sorok, de tűpontos. Ha csak az elejét nézem, még hízelgő is lehetne önmagamnak, de az élet sokkal árnyaltabb ennél. 

Mindig az akar irányítani másokat, aki magát nem tudja irányítani. Életbölcsességek sorát zúdítom ki magamból, ha kedvem van hozzá. 

De mihez van kedve az embernek? Mindig máshoz vagy mindig ugyanazt csinálni? 
Most amit csinálok, kicsit más. De kicsit mégis ugyanaz, mert nem túl nagy a kontraszt abban, hogy az ember emailt ír egy kollégájának, vagy blogot. Lehet, hogy egyiket se olvassa senki. Lehet mindkettőért a szőnyeg szélén kell állni majd.

Az ember feje zúg, búg, pörög, zakatol. De meddig? Míg csapágyas nem lesz. Szokták mondani, hogy "vagy bekopik, vagy megszorul." Hát, az enyém éppen megszorulni látszik. Még forog, de már nyikorog. Nem kopik, de már nem siklik. Néha megakad, néha túlszalad.

Kreativ e az elme, ha keretek közé zárják? Az, de csak a keretek között. De egy idő után minden keret szűk lesz, kényelmetlen, megszokott. Lehetne másképp is nézni? Például, biztonságos, kiszámítható, állandó.
Ez utóbbi három, nekem nem a kreativitást tükrözi. 
Ha az ember a kreativitást emlegeti, akkor a nagyátlag a képzőművészetekre gondol. Pedig nem csak a festő, a szobrász, filmrendező lehet kreatív. Az autószerelő is kitalálja, hogy műanyag bolha helyett, az M6 csavar is jó lesz. Az anyuka a buszon, másodpercek alatt megtalálja a módját, hogy a 3 szatyrot, babakocsit, ja és a gyereket is fogja egyszerre a csúcsforgalom közepén. 

"De ez problémamegoldó képesség!" - Lehet. De a lomha elme nem oldja meg a gondokat. Legfeljebb együtt él velük. Elfogadja. Átlép rajta. Ha csak a fenti két példánál maradunk: Az autószerelő berendeli az alkatrészt, az ügyfél autója hetekig vár egy 100 forintos tételre. Az ügyfél térdig rágja a körmét és ír egy 1 csillagos értékelést miközben próbál nem felcsvarodni az első fára a frissen javított verdájával. 
Az anyuka megvárja a következő buszt, amin *talán* lesz hely mindennek és mindenkinek. Közben a bableves kifut, a gyerek ordít, a kutya összeszarja a lakást. 
A probléma meg lett oldva, csak több problémát generált mint ami az alapbetegség.

A kreatív elme kicsapongó, szétszórt, (átmenetileg!) feledékeny, "rosszul" rangsorol.
Bevethet az ember akármennyi focus pullert, akkor sem fog menni. Talán egy percig. Ideig-óráig. 
Pedig muszáj lenne megtalálni azt az aranyfonalat amin el lehet indulni, amit végig lehet követni. De megintcsak visszatérek az alapvetéshez, hogy abban mi a jó ha monoton? Nem. Aranyfonal nem létezik. Ha mégis, akkor ezüst és gyémánt is. Ha meg olyanok is vannak, akkor miért csak az aranyat kövessem? Azt mondja a közhely is, hogy "nem minden arany ami fénylik."

Életbölcsesség v1.0
Van a neutrális életbölcsesség, ami belülről fakad, nem eröltett, nem túltolt, csak éppen úgy alakult, hogy a vihar a fejben épp ezt dobta. És van az életbölcsesség archetípusa, mint a fent amített kis "aranyos" is, hogy egy defacto tény amit mindenki tud, de mégis megtámogatjuk mindennap vele magunkat. Vannak szofisztikáltabb, mondhatni v1.5 verziósak is, pl "A nagy gondolatok vízszintesben születnek". Gondolom nem kell magyaráznom, hogy nem a laposföldesekről van szó, inkább csak a haldokló filozófusok utolsónak vélt mondatairól. Vagy csak egy késő tini szerelmespárról, akik épp megfejtették a világot anyu hálószobájában.

Életbölcsesség v2.0
Ez már nem annyira egyértelmű, nem annyira közérthető. Itt már kell egy kicsit matekozni, hogy mire is gondolt a költő? Példát nem hozok most erre. Insert random 2.0 életbölcsesség here. Legyen ez a házifeladat mindenkinek.

És van az eröltetett, izzadságszagú életbölcsesség amit gyakran az 1.0-val tévesztünk össze. Ez az a fajta kinyilatkoztatás, amikor az ember azt érzi, hogy most megfogja mondani a tutit. Bemondja a nagy dalt. Nem neutrális a forrása és valószínűleg a fogadtatása sem lesz különösebben sikeres. Rejtő Jenő az "Ezen egy éjszaka" című regényében, a "Fillérből lesz a korona" közhelyet fejtegette. És milyen helyesen tette! Akit érdekel, az már elolvasta, akit nem érdekel, most se fogja. Do the math. Mondja az angol.

A szorongás úgyanígy lehet organikus és mesterségesen gerjesztett is. Az organikus amikor belülről fakad, amikor az ember magának generálja a feszültséget, "olyanon görcsölsz, amin nem kéne" jellegű helyzetek. 
A mesterségesen gerjesztett, amikor egy valódi probléma "fenyeget", áll fenn, amit megkellene oldani, vagy legalább valamit kezdeni vele. De mindig elhessegeti az ember, vagy kerülgeti mint gyepmester a kutyaszart a majálison. (A szabad nap, az szabad nap neki is!)

 A kettő eset között egy láthatatlan fine line húzódik, amit legfeljebb a regény főszereplője láthatna. De ha látná nem szorongana annyit. Nehéz eldönteni, hogy hol az a határ amin nem kell görcsölni és mi az amivel tényleg kellene foglalkozni.

Az irányító típusú emberek látják ezt a határt, csak éppen rossz csatornát néznek. Nem a tükör előtt állnak, hanem épp visszabeszélnek a tévének. Van ennek a típusnak egy godlike verziója, aki munkájában is vezető beosztású, de nem elégszik meg ezzel. Neki kell a mikromenedzsment. Nem az, hogy te hogy pecsételed le a papírt, hanem beférkőzik a bőröd alá, lesi, keresi, kutatja a lehetőséget, hogy belásson a függöny mögé, hogy megtalálja a rést a pajzson, hogy utána szívhassa a véred egy női hajszál miatt... és ha már a hajszál megvan, már az se választ el, hogy elővegyen egy havi kimutatást és feltartson vele órákon keresztül. 

Kicsit, hogy a fenti definíción pontosítsunk, megpróálhatunk erre is ráfeszegetni egy közhelyet, "innen látszik ki a főnök és ki a vezető." Nehéz vitatkozni ezzel, hiszen a nevében is benne van: a vezető, aki a dolgozókat, tagokat, embereket próbálja egy irányba, egy közös cél felé vezetni. A főnök, az akit a pillanatnyi érdek(e) vezérel, vagy csak áhítozik, hogy vezető lehessen és ezért a szabad idejét a "főnökösködéssel" tölti. Tehetne azért, hogy pl jobbak legyenek a munkakörülmények? Igen. Tesz érte? Nem. Helyette inkább, "papírt tologat" és két kávé között lamentál, hogy vajon a Jucika jár e még a Ferivel a könyvelésről... Mindegy is. Behivatja mindkettőt.

Érdekes állat a dolgozó is, mert bármennyire is tiltakozik és elzárkózik attól, hogy a magánéletét megossza a munkatársaival, valahol néha mégis vágyik rá. Vágyik arra, hogy a főnök észrevegye, hogy épp szakított a Jucival és ha másért nem, legalább ezért legyen tekintettel rá és ne baszogassa bérszámfejtés aktualitásaival. 

Megint csak egy fine line, ami ahogy egyre jobban körvonalazódik vörös vonallá változik. A vezető törekedjen arra, hogy találja meg a tökéletes egyensúlyt egyénekre lebontva, hogy meddig tart a munka és mikor kezdődik a privát szféra. Nehéz megtalálni, követni, betartani. Ez nem szerecsen mosdatás, mindenkinek megvan a joga a főnökét szidni. Egy vezetőnek néha ezt is tűrni kell. ha igazak a vádak ha nem. Viszont, ha jól csinálja az előzőekben foglaltakat, akkor lehet el se jutnak hozzá ezek. Mert akkor a dolgozó elmondja otthon, a kollégájának, vagy elenged egy "kurva anyádat" az orra alatt, a kávégép mellett.

Sajnos van az a fajta ember is, aki nem engedi el két enter között sem, és bent tartja. Tartja, gyűjti, hordozza, tologatja, lapátolja, viszi mindenhova. Míg a laptopodban kicseréled a vinyót, mert a 4TB már betelt -pedig tavaly még az 1TB is elég volt-, a fejeknek a befogadó képessége limitált. És sajnos az IO porton, befelé korlátlan a sávszélesség, kifelé viszont daisy chainbe fűzött tokenre kell várni, hogy szóhoz jusson az ember. Így válik szorongássá a mindennapi élet. A kreatívitást, a lázadás. A lázadást, a pesszimizmus. A pesszimizmust, a szorongást. És ha itt nem állunk meg, akkor jön a depresszió. 

Ha ez mind nem lenne elég, van az embernek egy csomó más szerve az agyán kívül. Ha megtelik a tárhely, a túlcsordulás nem csak egy hibaüzenet lesz, hanem egy szinaptikus szivárgás ami tovább terjed a létezesedet is megmérgezve. És a méreg nem közhely. A méreg, az a Stressznek becézett fekete anyag, nagyon is valódi. Valamit lát belőle a Hubble űrteleszkóp, de nem tudja megfogni. Valamit tudnak róla mondani a tudósok, de nem tudják megmagyarázni. Ha nem akar az ember bio napelemmé válni, ami éppencsak az önfentartás minimumát generálja, muszáj megzaboláznia az elméjét. A kifejezés nem tökéletes, de elég hangsúlyos és érzékletes. 

Próbálom a szubjektív véleményemet, objektív módon tálalni. Ezek nem feltétlenül mózesi kőtáblákra vésett parancsolatok, inkább csak dadaista gondolatáramlás, félig rendezett formában. Valójában ennek a blognak nincs célja, nem fogja megváltani a világot. Nem hiszem, hogy vitaindító lesz. 
Viszont, ha egy célt mégis kitűznék: Írjuk ki magunkból amit ki lehet. Adjuk ki a mérget. Dühöngjük ki a stresszt. "A szavaknak ereje van.".

Ez nem egy polkorrekt safe space. Az élet nem hópihékből áll, hanem könnyek és küszködés árán kiharcolt elismerés, melynek a végén egy polcon megpihenünk mindannyian. Ezt pont úgy szarják majd le, ahogy mi is a nagyi befőttjét amit senki se kért, mégis megkaptuk.