Majdnem bedőltem egy igen jól hangzó átverésnek.

A dolog pikantériája, hogy a termék valóban létezik, van hogy meg is kapják a megrendelők. 

Kvázi egy horkolás csökkentő fogvédőről van szó. Jelen pillanatban a Honex hirdetését és web oldalát dobta fel az FB, miközben az agyamat rohasztom módszeresen. (totális doom scrolling).

Korábbi posztjaimban nyekergek emésztési panaszokról. Itt most kivételesen egy másik aggasztó történet, az alvási apnoe van terítéken. 

Sőt, még allergia és orrsövény ferdülés is. 

Ez ugyanúgy hónapokkal ez előtt kezdődött, vagyis maga a probléma már korábban fenn állt, csak igazolva lett. Iszonyat horkolás, párom mondta, hogy aggódik sokszor, hogy megfulladok. Többször előfordult, hogy rángatózva, fulldokolva riadtam fel. Ezekre én szerencsére nem emlékszem, de neki azért biztos nagyon kellemetlen. 

Így a felfúvódás, orr dugulás, piros fej kombóval a fül orr gégészhez is bekopogtam. Már röntgen nélkül megállapította, hogy orr sövény ferdülés. Tulajdonképpen látszik is, hogy az egyik orr járatom szűkebb mint a másik. 

Bitzos ami biztos, elküldött röntgenre, allergia vizsgálatra és alvás vizsgálatra is. 

A röntgen ugyan azt mutatta, hogy "sine morbo", tehát kóros elváltozás nincs, ettől még a műtétet javasolja a doki.

Az allergia vizsgálat nutritiv és inhalatív panelekből állt. Aszerint nem vagyok allergiás semmire sem, csak a por atkára. Ez nem túl meglepő, eddig is tudtam, hogy poros munka után, vagy egy szekrény teteje takarítás után szellőztetnem kell, sétálni 

Vendéglátó szálloda; utazókat fogadó épület, ahol a turisták, vendégek rövidebb ideig lakhatnak, étkezhetnek és egyéb szolgáltatásokat vehetnek igénybe díj ellenében (egy szállónál magasabb színvonalon).

A belvárosban van a legdrágább hotel a városban. A külföldi mérnök egy hotelben szállt meg.

Valóban, a külföldi mérnök egy hotelben szállt meg. Kivétel amikor másra hagyja a szervezést, akkor motelben száll meg.

Már hosszú évek óta utazom be a világot keresztül-kasul. Japántól Kanadáig, Kínától Angliáig, stb, stb.

Aki azt mondja, hogy a repülés vagy az utazás egy idő után unalmas lesz az hazudik.

Ez most egy féligazság volt. Magát az utazást (a repülést, autózást, stb) nem lehet megunni, mert nincs két egyforma út. Mindig történik valami. Késik a gép, törlik a járatot, rohanni kell mert dugó volt, sztrájkolnak a reptéren, tüntetnek a főutcán, traktorok állják el az utat.

Viszont az "utazást" úgy globálisan meglehet unni. Mert egy idő után rutin lesz. Minden város egyforma:

- híres templom vagy vár

- bevásárló utca

- pláza

- híd

- múzeum (valószínűleg valami művészeti múzeum)

- esetleg egy híres egyetem

- valami szobor a főtéren

Európán belül nem túl nagy a kilengés. A fenti lista kb minden nagyvárosra érvényes.

A kisvárosok hol érdekesebbek, hol kevésbé érdekesek.

Épp egy nagy kiégés közepette jutottam el Shangaiba. Valamiért azt hittem, hogy nekem az jó lesz, hogy Kínában dolgozok egy kicsit. No offense, de Shanghai a szegény ember Tokiója/Oszakája/Kiotója/etc. Így visszagondolva se lettek szebbek az emlékeim. Alapvetően, nem lett nagy véleményem két hét meló után sem. Magyar kollégám még soha nem járt Ázsiában és végül neki is hasonló élménye volt. Őszintén remélem, hogy nem az én belső creeping darkness-em rántotta magával.

Akkor pont az az időszakom volt, hogy semmi sem volt jó. Egy idő után fogytak el az emberek mellőlem. Eleinte nem értettem, és mindenkit hülyének gondoltam. 1 év elteltével kicsit tisztább a kép, hogy a fene se kíváncsi erre. Vagy legalábbis nem a random kollégák. Egy idő után viszont, már párom se tolerálta és a barátaim se. Egyszerűen nem tudtam megtalalni azt a platformot ahol kiadhattam volna mindent ami felgyülemlett bennem.

Én alapvetően egy erőltettem extrovertált introvertált típus vagyok. By default, csak ülnék egesznap a szobában vagy az irodában és annak örülnék, hogy békén hagy mindenki. De az élet ritkán ilyen kegyes, sőt a teljesen introvertált magába forduló embereket ritkán jutalmazza nagyon jó dolgokkal. Mármint, lehet ugy is az embernek pl Lakása, kocsija, munkahelye, de jó eséllyel középszerű lesz. Itt jön a képbe az én forszírozott extrovertált énem. Én tudom, hogy szeretnék egy szuper autót, egy vezetői állást, egy szép nagy házat, egy jó feleséget meg ilyenek. És azt is tudom, hogy ezek nem repülnek az ember szájába.

20 éve még pelyhesfaszú kezdőként szépen elvoltam a posványos állóvízben. Pont az akkori kvalitásomnak megfelelő pozícióban tengettem napjaim, azon imádkozva, hogy csak ne jöjjön ide senki, ne kérdezzen tőlem senki semmit, csak mondják meg mit kell csinálni, utána hagyjanak békén. Egészen őszinte leszek, 1 napig bírtam, majd, nem egészen 2 évig. Parádés 1 nap. Nagy hiba, hogy az embereket egyre kevesebb helyen hívják be próba napra. Egesznap állni a gyártósor mellett, nézni, hogy mi történik, ehh. Az első napomon telefonáltak egy másik helyről, hogy van meló. Már mentem is.

Ez ment még pár munkahelyen így, aztán minden váltásnál egyre inkább éreztem, hogy kell az, hogy az ember kommunkialjon. Magára kell erőltetni azt az álarcot, hogy érdekel, hogy a másik mit mond. Ez utóbbival mai napig küzdök, de az élet már csak ilyen tit for tat jelleggel működik, amit adsz azt kapod vissza (jó esetben...)

Ezzel a néha kimért, de azért egyben törekvő hozzá állással egészen magas pozíciókba el lehet jutni. Esetemben ez igazgatói szék egy nemzetközi szerveztnél.

Egy nagy közhely, de kivételesen igaz: minél magasabbra jutsz, annál magányosabb leszel.

Ezt annyival megfejelném, hogy annál több ellenséged is lesz.

Innen már talán kikandikál, hogy a kiégés milyen lépcsőfokait éltem meg. Elsőként a legalja beosztottként, nem csak a munkám, hanem a jelenlétem teljes semmibe vételével. Utána picit magasabb beosztásban "csak* a munkám teljes értelmetlenségével. Kis ugrással később, azt hogy a board member is Auslander marad bármi is történik.

Apám azt mondta, nem az a lényeg mennyi papírod van, hanem az amit ténylegesen az asztalra leteszel. Nagyképűség ide vagy oda, én minden munkámat a legnagyobb elszántsággal kezeltem és beletettem az összes extrát. Kifizetődő? Egy darabig igen. Nem is kicsit. Csak kérdés, hogy miben... Anyagiakban? Megbecsülésben?

Mindkettőre a válaszom, hogy egy darabig kifizetődő. Egy idő után, amikor eléred a plafont, szűk lesz a tér. Te még tennél hozzá, de már nincs hova. És ekkor érzed magad haszontalannak. Mert ott már a kezdeti elfogadásból, támogatásból egyszercsak elutasítás lesz. Eléred a határt valahol, vagy nincs rá keret, nincs rá kapacitás, vagy már nem a te munkaköröd.

In general, az átlag homo sapiens megelégszik azzal, hogy ő most a csúcson van. Nekem itt most tuti helyem van, ülök a seggemen, csinálom amit eddig, nem lesz semmi baj. Semmi változás. - hogy mi??? Na ezt nem.

Újabb közhely: a változatosság gyönyörködtet.

Én ilyenkor váltottam. Pozíciót, vagy egész munkahelyet. Japán főnököm szerint még 2 lehetőségem van valóban váltani: 40 és 45 évesen. Utána már egyre nehezebb, kelletlen, kellemetlen procedúra.

Itt a 40. Megjártam a poklot, és a "mennyet". A mennyek idézőjeles, mert esetemben inkább csak elvi magasságokról beszélünk, de nem erkölcsi magasságokról.

Van valami hátborzongató érzés abban, hogy az ember százezer eurós tételekkel "játszik", de közben meg a tizenezer forintos számláin rágódik. Mindig az az érzésem, hogy az a pénz nem létezik. Aki tisztességesen végzi a munkáját még ilyen poziban is, annak az csak délibáb. Esetleg egy jó ebéd, egy szép hotel szoba, egy menő bérelt autó egy pár napig.

Egy cégtulajdonos, már egy másik kategória. Ő neki nem fizetése van. Csúnyán fogalmazva, viszi a kasszát. Én meg szkennelhetem a leberkase blokkjaimat a hofbrau kellerből.

Na de, ettől még nem égne ki az ember. Minden nációnak megvannak a maguk szokásai. Pl a Japánok azt várják el, hogy te örülj annak, hogy dokgozhatsz. A tulajdonos az isten, te pedig mint isten szolgája tiszteled őt. Dolgozol. Sokat. Elvégzed az összes rád bízott feladatot. Várjunk csak, ez még az én feladatom egyáltalán? Hmm... Oké ennyi pénzért belefér. De azért egy kis karc, egy kis heg marad ilyenkor.

Ideális esetben a sebek begyógyulnak idővel. Esetemben az időtag kiesett a képletből, tehát a sebek csak gyűltek.

Mint fentebb írtam, tőlem nem állt távol ott hagyni ami nem tetszik. Van amit már nem lehet pénzzel megvenni, van amikor az ember eleri a saját korlátait. 

Váltottam. Lejjebb váltottam. Másik nagy multi, nem vezetői pozi, de azért tulkepp kiemelt pozi. Jó lesz, megbízható, kiszámítható. "erre van most szükségem." 

No surprise, nem lett jó. Nekem itt most egyáltalán nem jó. Korábban az utazások feltöltöttek, távol az otthoni ügyektől, csak a munka és én. Meló után egy jó vacsi, egy kis autózás, pihi. 

Nehéz az anonimitást megőrizni, hogy ne ütközzek jogi problémákba. De itt az van, hogy a meló szar. 10-ből, minimum 6-7x az az érzésem, hogy ez szar. Érzem, hogy lehetne ez sokkal de sokkal profibb, sokkal hatékonyabb. 

Az én első posztban említett maximalmizmusom, nem tűri el azt az álláspontot amit a közvetlen főnököm képvisel: majd megoldjuk. Majd visszamész. Majd küldünk ki valamit. 

Sajnos, ez egy olyan formája a kiégésnek amit eddig nem tapasztaltam. Nem tudom feldolgozni, se fejben, se testileg. 

Én eddig csak jó termékekkel foglalkoztam. Mindig volt egy kis csavar benne, de alapvetően jó, vilagszinvonalú termékekkel dolgoztam. 

Most egy hihetetlenül jó ötletből felépített terméket támogatok. Bárcsak a megvalósítás is olyan jó lenne mint az ötlet. 

Úgy érzem kicsúszik a lábam alól a talaj. Nem vagyok Manager, nem vagyok fejlesztő. Abszolút nincs ráhatásom a termék minőségére. Nincs opcióm, hogy azt a sok visszajelzést amit kapunk továbbadjam értő füleknek. Már sajnos azon a stádiumon is túl vagyok, hogy a főnököm, főnöke is be van vonva az ügyekbe. Eredmény: nulla. 

Innentől kezdve nem tudom élvezni a munka utáni szabadidőt, nem tudom álomra hajtani a fejem. Az jár a fejemben, mit fogok csinálni holnap, hogy fogom leplezni, hogy amúgy szar az egész? Kínos magyarázkodás, az introvertált énemnek extrán extrovertált barátságos módra kell váltania, ami iszonyatos teher. Hazudni nem szabad. De igazat mondani sem. 

Én egy egyenes ember vagyok. Ez a munka megtöri a lelkem és a testem. 

Valóban nem. 

Lehetne itt most egy klisés kérdés, hogy "Minek örüljek? Semminek?". De tegyük fel, hogy nincs itt.

Azért nincs itt, mert mindig van minek örülni. Csak mi nem vesszük észre. Önmagunk takarjuk el a valóságot és tápláljuk magunkba, hogy az a valóság amit annak vélünk látni. Ez nem így van. 

Vélemény buborék.
Az ember vágyik a megerősítésre, várja, hogy helyeseljenek neki, hogy igazat adjanak neki.
Kicsit az előző poszthoz kapcsolódóan, itt is két féle elképzelés létezik (a világ már csak ilyen bináris.) :
Van a neutrális buborék, amikor olyat állít az ember amivel mások győzködése nélkül egy általános igazságot erősít, vagy mond, amivel egy számára megfelelő mennyiségű "embertömeg" egyetért. Ez a buborék eléggé valid, nem is hiszem, hogy több magyarázatot érdemel.

Ámde, van az önmagunk által kitalált, gerjesztett, felfújt buborék amibe kőkeményen bele lehet szopódni.
Kitalálunk valamit, amivel csak kevesen értenek egyet. Sőt, akik nem értenek vele egyet azok ezt a tudtunkra is adják. Ők lesznek a rosszfiúk a mi perspektívánkból. A legrosszabbak akik valaha éltek. Ezek még a végén azt is képesek mondani, hogy a disznózsírt nem kanállal kell enni, hanem kihajítani kell. Ilyen emberekkel nem lehet vitatkozni. Keresni kell magunknak egy embert, vagy emberek egy csoportját akik azt a filozófiát vallják amit mi. Ha ez megvan, már csak szépen be kell rendezkedni ebbe a buborékba és minden probléma megoldva: Nincs több vita, ellenvetés, stb.

Mint az elején is írtam, ez egy alapvető emberi tulajdonság. Már csak ha a 2 éves kisfiamra gondolok, belőle is látszik, hogy amikor valami olyat mondok neki ami neki nem passzol a világába, már hívja is anyát. 

Ha túl  tudnék lépni a problémámon, ha tovább látnék az orrom hegyénél, örülnöm kéne. Igen, örülnöm kéne, hogy a fiam ellenkezik velem. Mert ez azt bizonyítja, hogy a kis elméje éppen épül és használja is. Hogy belül a kis iránytűje éppen keresi az irányt, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Várja az önigazolást ő is, hogy helyesen cselekszik. Ez fantasztikus tulajdonság! 

Persze, itt most lehetne azzal jönni, hogy ezeket mindig később veszi észre az ember. Mi is szinte minden este tartunk egy kis recap-et, hogy mi történt az adott napon. Néha tényleg csak ilyenkor világosodik meg az ember, hogy mennyi minden történt.

Viszont a mai történések feltétlenül aggasztóak. A mai önsajnálatom elvitte a műsort és még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy hogy vannak. Kb mint a távkapcsban a robot üzemmód. Ha így vissza gondolok leginkább ahhoz tudnám hasonlítani a viselkedésem. 

Feltétlenül fontos, hogy az embernek legyen "én ideje", de ez ne más kárára történjen. Főleg ne egy ilyen fontos periódusban, amikor napról napra változnak, fejlődnek a dolgok. Könnyű lemaradni és itt nem lehet visszatekerni.

Itt térnék rá a blog mottójára, "Aki fél, lemarad." 
Én félek. Félek lassan mindentől. Soha nem voltam bátor, de ez már túlzás. A testem minden rezzenésére túlreagálok megijedek, "vajon ez egy új tünet?", "történt már ilyen?", "mit kellene most csinálni?"

Nagyon nehéz elfogadni a kialakult helyzetet. Nehéz elfogadni azt a helyzetet, amiről azt se tudom milyen helyzet. Vannak tünetek, vannak jelek, de egyelőre válaszok, megoldások nincsenek. De a tünetek is pont ennyire képlékenyek... Itt fáj, ott fáj, fáj is meg nem is. Zúg a fülem, be van dugulva az orrom. Annyira generic tünetek, hogy szinte nem is lehet velük mit kezdeni.

Mint említettem, vezető típus vagyok, aki rosszul viseli ha a feje felett döntenek, ha hagyják lógni a levegőben.
Ami jelenleg zajlik, az kimeríti mindkettőt. Gyakorlatilag nincs választásom, azt csinálom amit a dokik mondanak. És lógok a levegőben. Várok. De mire is? - Ez nem az én világom. Hogy pontos legyek, én inkább vagyok olyan, hogy legyen egy rosszabb lépés, de történjen lépés. Aztán majd kiderül, hogy jó vagy rossz volt. Itt, ez most nem működik. Nincsenek lépések, mattban állok önmagammal és az orvostudománnyal.

Immár kb több mint 4 hónapja kezdődött ez az egész. Mármint nem a szorongás, hanem egy másik betegség.
Egy elég jól körülírható tünetekkel rendelkező betegség, amire nem kaptam egyértelmű válaszokat. Vagy ha mégis, akkor hamisnak bizonyultak. 

A köntörfalazáson túl:
- étkezés után, brutális felfúvódás, orrdugulás, kicsi szédülés és légszomj.
- eleinte próbáltam betudni, valamiféle allergiának, de nem találtam meg az összefüggést, csak annyit, hogy miután kijön belőlem (alulról) minden, jobban leszek.

A vizsgálatok:
- belgyógyász megállapította, hogy magas a vérnyomásom valamennyire, meg fogyni kéne egy kicsit.
Utóbbival egyet tudtam érteni, a vérnyomást nem értettem és most se. Mindig mintaszerű 120/80-al éltem.
- Labor: minden normális, kivéve a triglicerid és a TSH. 
Nyertem egy utat az endokrinológushoz, fül orr gégészhez, gasztroenterológushoz.
- endokrinológus: nem túl magas az érték, lehet hogy stresszes vagyok, de azért szedjek valamennyi hormon tablettát. Menjek pajzsmirigy UH-ra. - UH szerint kicsi gyulladás van, de lehet éppen múlik. Nem hiszik, hogy bármit is észlelnék belőle.
- fül orr gégész: orrsövényferdülés, poratka allergia. Műtét kell. Szedjek Cetirizint, meg fújjam az orrom allergodillel. Alvásvizsgálat: Apnoé, mikroébredések, alacsony véroxigén, rossz alvásminőség. Orrsövény ferdülés műtét javasolt.
Itt jegyzem meg, eddig is így éltem. Ezek egyike se ad valós indokot az étkezés utáni orr dugulásra.
- Gasztó: (Itt jön a fekete leves...) Fenofibrát a vérzsírra, vége a ciginek (napi 1-2 szál over. nagy kaland. biztos ez a baj.), vége az alkoholnak (két hetente 1-2 doboz sör... ugyanmár.). "Talán" egy nem cöliákiás glutén érzékenység. Előzetes allergia vizsgálat alapján egyébként lisztre is negatív. Vérből vizsgálva tejfehérjére pozitív. Szedjek iberogast cseppeket meg Normixot SIBO gyanúra. Hasi UH, röntgen, H Pylori teszt. 
Negatív, negatív. H Pylori székletből pozitív. Amig ezek a vizsgálatok lementek, lett gyomor fekélyem is.

Na sebaj, szedjük ezt a sok xart, pluszba 2 hét intenzív antibiotikum kúra. Megvallom őszintén nem is értem, hogy hogy lehet ezt kihordani két lábon. Első pár napban nagy mellénnyel voltam: Ez nekem meg se kottyan. Utána olyan roham tempóban fostam össze magam, hogy a pingvin megsüvegelné. Kiderült rosszkor szedem az probiotikumot. SENKI nem mondta, hogy hogy kell szedni. 2 órával az anti után, és nem azzal együtt... túléltem valahogy. 

Most úgy vagyok, hogy nem kell már savlekötő, max alkalmanként. A felfúvódás megszűnt, vagy legalábbis mérséklődött rendesen. Fogytam is egy "kicsit". Én magam nem veszem észre, nem azt látom a tükörben amit szeretnék látni. 102-ről, 92re, 2 hónap alatt kb. 92 stagnál egy ideje, pedig bevezettem a napi sétát, próbálom a napi 10,000 lépést elérni. Ez nagy lépés a napi kb nullához képest. De tényleg. Lakás -> kocsi -> munka -> kocsi -> Lakás. Talán a napokban néha néha 92 alá kacsint a mérleg. Egy 6 kiló kellene még, hogy a normal range-en belülre kerüljek.

De hogy vagyok most? Jobb lett? Dehogyis! Olyan tüneteim vannak amik sose voltak: ingerlékeny vagyok, emésztetlen kaja van a fura szagú székletemben, néha olyan mintha a bal oldalamban egy lufit fújnának fel és a bordám akarná kidurrantani. 

Az orvostudomány jelen állása szerint, menjek el gasztroszkópiára. Na igen ám, csak ha nem számítom, hogy mennyire bevagyok szarva tőle, akkor se kapok időpontot. Mármint, egy magán kórházba van biztosításom, hogy ne kelljen az sztk-val szenvedni. És még így se hívnak vissza, hogy mikor húznak karóba.

Ha nem lenne épp elég stressz a munka és a magánélet miatt, ez igazán megtudja dobni a szintet. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, ezzel együtt élni. 

És nem tudok örülni. Nem tudok örülni, hogy nem úgy járok mint más ismerőseim. Én nem hányok, nincs lázam, már nem fosok, stb. _CSAK NEM VAGYOK JÓL_

Az őrület határán táncol az elmém. Nem tud kikapcsolni, nem tud leszakadni arról, hogy mi történik bennem, mikor szűnik meg. De már akkor is kattogok, ha épp megszűnik egy kicsit, hogy most épp miért szűnt meg.

És itt jön a képbe a lent említett méreg, a stressz ami szétkarolja az embert belülről. A poszt elején lévő jellemzésemben, a folyamatos elégedetlenség a tetőfokára hág mindennap. Eddig is rosszul viseltem, ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna. DE most.. világvége. A cérnaideg, új értelmet nyert. 

Pedig nagyon sok türelemre lenne szükségem, minden fronton: A munkahelyemen, a családommal, a gyermekemmel (!) és önmagammal szemben is. 
Valószínűleg a háziorvosomnak van igaza: "Beteg úr, ez most egy türelem játék. Várni kell, kicsit tűrni kell. Ha elmúlik jó, márpedig nagy dolog nem lehet a háttérben. Ha nem múlik el, akkor is történik majd valami."
Jelenleg úszok a semmi és a valami között. 

Múlthét végén pl egészen azon voltam, hogy nem kell nekem semmilyen kolonoszkópia, felejtsék el az én kulalukamat. Aztán azon, hogy "jó, legyen.", de csak altatásban. Mostmár abban vagyok, hogy mindegy hogyan, csak legyen! Valaki valamit mondjon. 

Háziorvosom az egyetlen fix pont jelenleg. Ő meghallgat, mond is valamit. Neki sajnos nem nagyon van választása. A magándoki, minden pénz ellenére: nem mond semmit. Szedjek be mindent. "mi a baj? van aki minden reggelt egy marék gyógyszerrel kezd.". Oké, de nekik nem 3-assal kezdődik a koruk. És ettől még nem lesz normális, ez egy szalmabáb püfölés, sőt közvélekedésre való hivatkozás. Azért mert 1 milliárd légy szart eszik, attól az még nem lesz finom.

Leszámítva az enyémet. Abból egy egész légy kolónia jól lakna és áttelelné a nukleáris telet is. Mára elég is a szóból. Pihenni kell, dolgozni kell menni. Nem akarok, de muszáj. 

1. Egy. Első. elsődleges, legfontosabb, fő, kulcsfontosságú, elsőszámú, legfőbb, elsőrendű, legelső.

"1 – a Vezető

Magamért vagy másokért?
Férfiasság, ego, ész, akarat, intelligencia, vezetés, uralkodás, tudatosság
Erőteljes, dinamikus, független személyiség, aki mindig mer változtatni az életén. Büszke, felsőbbrendű, egocentrikus, nagyok az elvárásai a külvilággal szemben. Sokat ad a látszatra. Az eredeti gondolatok hordozója. Következetes, minden helyzetben feltalálja magát. Kiváló a problémamegoldó képessége. Csak egyedül tud dolgozni, és mindig irányít, mert vezető típus.
Életfilozófiája: „Reflektorfényben élni!”
Problémája: Tökéletesség mániás. Maximalista, nehéz vele együtt dolgozni. Állandó elégedetlenségben él, félreértett embernek érezheti magát, akinek egy magányos életút lehet a sorsa."

Kicsit, ha random guberál az ember az internet nem túl sötét bugyraiban, hamar megtalálja a sorsa. Vagy inkább a sorsát, ha a fentieket nézem. Mint az idézőjelek is mutatják, nem az én tollamból származnak a fenti sorok, de tűpontos. Ha csak az elejét nézem, még hízelgő is lehetne önmagamnak, de az élet sokkal árnyaltabb ennél. 

Mindig az akar irányítani másokat, aki magát nem tudja irányítani. Életbölcsességek sorát zúdítom ki magamból, ha kedvem van hozzá. 

De mihez van kedve az embernek? Mindig máshoz vagy mindig ugyanazt csinálni? 
Most amit csinálok, kicsit más. De kicsit mégis ugyanaz, mert nem túl nagy a kontraszt abban, hogy az ember emailt ír egy kollégájának, vagy blogot. Lehet, hogy egyiket se olvassa senki. Lehet mindkettőért a szőnyeg szélén kell állni majd.

Az ember feje zúg, búg, pörög, zakatol. De meddig? Míg csapágyas nem lesz. Szokták mondani, hogy "vagy bekopik, vagy megszorul." Hát, az enyém éppen megszorulni látszik. Még forog, de már nyikorog. Nem kopik, de már nem siklik. Néha megakad, néha túlszalad.

Kreativ e az elme, ha keretek közé zárják? Az, de csak a keretek között. De egy idő után minden keret szűk lesz, kényelmetlen, megszokott. Lehetne másképp is nézni? Például, biztonságos, kiszámítható, állandó.
Ez utóbbi három, nekem nem a kreativitást tükrözi. 
Ha az ember a kreativitást emlegeti, akkor a nagyátlag a képzőművészetekre gondol. Pedig nem csak a festő, a szobrász, filmrendező lehet kreatív. Az autószerelő is kitalálja, hogy műanyag bolha helyett, az M6 csavar is jó lesz. Az anyuka a buszon, másodpercek alatt megtalálja a módját, hogy a 3 szatyrot, babakocsit, ja és a gyereket is fogja egyszerre a csúcsforgalom közepén. 

"De ez problémamegoldó képesség!" - Lehet. De a lomha elme nem oldja meg a gondokat. Legfeljebb együtt él velük. Elfogadja. Átlép rajta. Ha csak a fenti két példánál maradunk: Az autószerelő berendeli az alkatrészt, az ügyfél autója hetekig vár egy 100 forintos tételre. Az ügyfél térdig rágja a körmét és ír egy 1 csillagos értékelést miközben próbál nem felcsvarodni az első fára a frissen javított verdájával. 
Az anyuka megvárja a következő buszt, amin *talán* lesz hely mindennek és mindenkinek. Közben a bableves kifut, a gyerek ordít, a kutya összeszarja a lakást. 
A probléma meg lett oldva, csak több problémát generált mint ami az alapbetegség.

A kreatív elme kicsapongó, szétszórt, (átmenetileg!) feledékeny, "rosszul" rangsorol.
Bevethet az ember akármennyi focus pullert, akkor sem fog menni. Talán egy percig. Ideig-óráig. 
Pedig muszáj lenne megtalálni azt az aranyfonalat amin el lehet indulni, amit végig lehet követni. De megintcsak visszatérek az alapvetéshez, hogy abban mi a jó ha monoton? Nem. Aranyfonal nem létezik. Ha mégis, akkor ezüst és gyémánt is. Ha meg olyanok is vannak, akkor miért csak az aranyat kövessem? Azt mondja a közhely is, hogy "nem minden arany ami fénylik."

Életbölcsesség v1.0
Van a neutrális életbölcsesség, ami belülről fakad, nem eröltett, nem túltolt, csak éppen úgy alakult, hogy a vihar a fejben épp ezt dobta. És van az életbölcsesség archetípusa, mint a fent amített kis "aranyos" is, hogy egy defacto tény amit mindenki tud, de mégis megtámogatjuk mindennap vele magunkat. Vannak szofisztikáltabb, mondhatni v1.5 verziósak is, pl "A nagy gondolatok vízszintesben születnek". Gondolom nem kell magyaráznom, hogy nem a laposföldesekről van szó, inkább csak a haldokló filozófusok utolsónak vélt mondatairól. Vagy csak egy késő tini szerelmespárról, akik épp megfejtették a világot anyu hálószobájában.

Életbölcsesség v2.0
Ez már nem annyira egyértelmű, nem annyira közérthető. Itt már kell egy kicsit matekozni, hogy mire is gondolt a költő? Példát nem hozok most erre. Insert random 2.0 életbölcsesség here. Legyen ez a házifeladat mindenkinek.

És van az eröltetett, izzadságszagú életbölcsesség amit gyakran az 1.0-val tévesztünk össze. Ez az a fajta kinyilatkoztatás, amikor az ember azt érzi, hogy most megfogja mondani a tutit. Bemondja a nagy dalt. Nem neutrális a forrása és valószínűleg a fogadtatása sem lesz különösebben sikeres. Rejtő Jenő az "Ezen egy éjszaka" című regényében, a "Fillérből lesz a korona" közhelyet fejtegette. És milyen helyesen tette! Akit érdekel, az már elolvasta, akit nem érdekel, most se fogja. Do the math. Mondja az angol.

A szorongás úgyanígy lehet organikus és mesterségesen gerjesztett is. Az organikus amikor belülről fakad, amikor az ember magának generálja a feszültséget, "olyanon görcsölsz, amin nem kéne" jellegű helyzetek. 
A mesterségesen gerjesztett, amikor egy valódi probléma "fenyeget", áll fenn, amit megkellene oldani, vagy legalább valamit kezdeni vele. De mindig elhessegeti az ember, vagy kerülgeti mint gyepmester a kutyaszart a majálison. (A szabad nap, az szabad nap neki is!)

 A kettő eset között egy láthatatlan fine line húzódik, amit legfeljebb a regény főszereplője láthatna. De ha látná nem szorongana annyit. Nehéz eldönteni, hogy hol az a határ amin nem kell görcsölni és mi az amivel tényleg kellene foglalkozni.

Az irányító típusú emberek látják ezt a határt, csak éppen rossz csatornát néznek. Nem a tükör előtt állnak, hanem épp visszabeszélnek a tévének. Van ennek a típusnak egy godlike verziója, aki munkájában is vezető beosztású, de nem elégszik meg ezzel. Neki kell a mikromenedzsment. Nem az, hogy te hogy pecsételed le a papírt, hanem beférkőzik a bőröd alá, lesi, keresi, kutatja a lehetőséget, hogy belásson a függöny mögé, hogy megtalálja a rést a pajzson, hogy utána szívhassa a véred egy női hajszál miatt... és ha már a hajszál megvan, már az se választ el, hogy elővegyen egy havi kimutatást és feltartson vele órákon keresztül. 

Kicsit, hogy a fenti definíción pontosítsunk, megpróálhatunk erre is ráfeszegetni egy közhelyet, "innen látszik ki a főnök és ki a vezető." Nehéz vitatkozni ezzel, hiszen a nevében is benne van: a vezető, aki a dolgozókat, tagokat, embereket próbálja egy irányba, egy közös cél felé vezetni. A főnök, az akit a pillanatnyi érdek(e) vezérel, vagy csak áhítozik, hogy vezető lehessen és ezért a szabad idejét a "főnökösködéssel" tölti. Tehetne azért, hogy pl jobbak legyenek a munkakörülmények? Igen. Tesz érte? Nem. Helyette inkább, "papírt tologat" és két kávé között lamentál, hogy vajon a Jucika jár e még a Ferivel a könyvelésről... Mindegy is. Behivatja mindkettőt.

Érdekes állat a dolgozó is, mert bármennyire is tiltakozik és elzárkózik attól, hogy a magánéletét megossza a munkatársaival, valahol néha mégis vágyik rá. Vágyik arra, hogy a főnök észrevegye, hogy épp szakított a Jucival és ha másért nem, legalább ezért legyen tekintettel rá és ne baszogassa bérszámfejtés aktualitásaival. 

Megint csak egy fine line, ami ahogy egyre jobban körvonalazódik vörös vonallá változik. A vezető törekedjen arra, hogy találja meg a tökéletes egyensúlyt egyénekre lebontva, hogy meddig tart a munka és mikor kezdődik a privát szféra. Nehéz megtalálni, követni, betartani. Ez nem szerecsen mosdatás, mindenkinek megvan a joga a főnökét szidni. Egy vezetőnek néha ezt is tűrni kell. ha igazak a vádak ha nem. Viszont, ha jól csinálja az előzőekben foglaltakat, akkor lehet el se jutnak hozzá ezek. Mert akkor a dolgozó elmondja otthon, a kollégájának, vagy elenged egy "kurva anyádat" az orra alatt, a kávégép mellett.

Sajnos van az a fajta ember is, aki nem engedi el két enter között sem, és bent tartja. Tartja, gyűjti, hordozza, tologatja, lapátolja, viszi mindenhova. Míg a laptopodban kicseréled a vinyót, mert a 4TB már betelt -pedig tavaly még az 1TB is elég volt-, a fejeknek a befogadó képessége limitált. És sajnos az IO porton, befelé korlátlan a sávszélesség, kifelé viszont daisy chainbe fűzött tokenre kell várni, hogy szóhoz jusson az ember. Így válik szorongássá a mindennapi élet. A kreatívitást, a lázadás. A lázadást, a pesszimizmus. A pesszimizmust, a szorongást. És ha itt nem állunk meg, akkor jön a depresszió. 

Ha ez mind nem lenne elég, van az embernek egy csomó más szerve az agyán kívül. Ha megtelik a tárhely, a túlcsordulás nem csak egy hibaüzenet lesz, hanem egy szinaptikus szivárgás ami tovább terjed a létezesedet is megmérgezve. És a méreg nem közhely. A méreg, az a Stressznek becézett fekete anyag, nagyon is valódi. Valamit lát belőle a Hubble űrteleszkóp, de nem tudja megfogni. Valamit tudnak róla mondani a tudósok, de nem tudják megmagyarázni. Ha nem akar az ember bio napelemmé válni, ami éppencsak az önfentartás minimumát generálja, muszáj megzaboláznia az elméjét. A kifejezés nem tökéletes, de elég hangsúlyos és érzékletes. 

Próbálom a szubjektív véleményemet, objektív módon tálalni. Ezek nem feltétlenül mózesi kőtáblákra vésett parancsolatok, inkább csak dadaista gondolatáramlás, félig rendezett formában. Valójában ennek a blognak nincs célja, nem fogja megváltani a világot. Nem hiszem, hogy vitaindító lesz. 
Viszont, ha egy célt mégis kitűznék: Írjuk ki magunkból amit ki lehet. Adjuk ki a mérget. Dühöngjük ki a stresszt. "A szavaknak ereje van.".

Ez nem egy polkorrekt safe space. Az élet nem hópihékből áll, hanem könnyek és küszködés árán kiharcolt elismerés, melynek a végén egy polcon megpihenünk mindannyian. Ezt pont úgy szarják majd le, ahogy mi is a nagyi befőttjét amit senki se kért, mégis megkaptuk.