Vendéglátó szálloda; utazókat fogadó épület, ahol a turisták, vendégek rövidebb ideig lakhatnak, étkezhetnek és egyéb szolgáltatásokat vehetnek igénybe díj ellenében (egy szállónál magasabb színvonalon).

A belvárosban van a legdrágább hotel a városban. A külföldi mérnök egy hotelben szállt meg.

Valóban, a külföldi mérnök egy hotelben szállt meg. Kivétel amikor másra hagyja a szervezést, akkor motelben száll meg.

Már hosszú évek óta utazom be a világot keresztül-kasul. Japántól Kanadáig, Kínától Angliáig, stb, stb.

Aki azt mondja, hogy a repülés vagy az utazás egy idő után unalmas lesz az hazudik.

Ez most egy féligazság volt. Magát az utazást (a repülést, autózást, stb) nem lehet megunni, mert nincs két egyforma út. Mindig történik valami. Késik a gép, törlik a járatot, rohanni kell mert dugó volt, sztrájkolnak a reptéren, tüntetnek a főutcán, traktorok állják el az utat.

Viszont az "utazást" úgy globálisan meglehet unni. Mert egy idő után rutin lesz. Minden város egyforma:

- híres templom vagy vár

- bevásárló utca

- pláza

- híd

- múzeum (valószínűleg valami művészeti múzeum)

- esetleg egy híres egyetem

- valami szobor a főtéren

Európán belül nem túl nagy a kilengés. A fenti lista kb minden nagyvárosra érvényes.

A kisvárosok hol érdekesebbek, hol kevésbé érdekesek.

Épp egy nagy kiégés közepette jutottam el Shangaiba. Valamiért azt hittem, hogy nekem az jó lesz, hogy Kínában dolgozok egy kicsit. No offense, de Shanghai a szegény ember Tokiója/Oszakája/Kiotója/etc. Így visszagondolva se lettek szebbek az emlékeim. Alapvetően, nem lett nagy véleményem két hét meló után sem. Magyar kollégám még soha nem járt Ázsiában és végül neki is hasonló élménye volt. Őszintén remélem, hogy nem az én belső creeping darkness-em rántotta magával.

Akkor pont az az időszakom volt, hogy semmi sem volt jó. Egy idő után fogytak el az emberek mellőlem. Eleinte nem értettem, és mindenkit hülyének gondoltam. 1 év elteltével kicsit tisztább a kép, hogy a fene se kíváncsi erre. Vagy legalábbis nem a random kollégák. Egy idő után viszont, már párom se tolerálta és a barátaim se. Egyszerűen nem tudtam megtalalni azt a platformot ahol kiadhattam volna mindent ami felgyülemlett bennem.

Én alapvetően egy erőltettem extrovertált introvertált típus vagyok. By default, csak ülnék egesznap a szobában vagy az irodában és annak örülnék, hogy békén hagy mindenki. De az élet ritkán ilyen kegyes, sőt a teljesen introvertált magába forduló embereket ritkán jutalmazza nagyon jó dolgokkal. Mármint, lehet ugy is az embernek pl Lakása, kocsija, munkahelye, de jó eséllyel középszerű lesz. Itt jön a képbe az én forszírozott extrovertált énem. Én tudom, hogy szeretnék egy szuper autót, egy vezetői állást, egy szép nagy házat, egy jó feleséget meg ilyenek. És azt is tudom, hogy ezek nem repülnek az ember szájába.

20 éve még pelyhesfaszú kezdőként szépen elvoltam a posványos állóvízben. Pont az akkori kvalitásomnak megfelelő pozícióban tengettem napjaim, azon imádkozva, hogy csak ne jöjjön ide senki, ne kérdezzen tőlem senki semmit, csak mondják meg mit kell csinálni, utána hagyjanak békén. Egészen őszinte leszek, 1 napig bírtam, majd, nem egészen 2 évig. Parádés 1 nap. Nagy hiba, hogy az embereket egyre kevesebb helyen hívják be próba napra. Egesznap állni a gyártósor mellett, nézni, hogy mi történik, ehh. Az első napomon telefonáltak egy másik helyről, hogy van meló. Már mentem is.

Ez ment még pár munkahelyen így, aztán minden váltásnál egyre inkább éreztem, hogy kell az, hogy az ember kommunkialjon. Magára kell erőltetni azt az álarcot, hogy érdekel, hogy a másik mit mond. Ez utóbbival mai napig küzdök, de az élet már csak ilyen tit for tat jelleggel működik, amit adsz azt kapod vissza (jó esetben...)

Ezzel a néha kimért, de azért egyben törekvő hozzá állással egészen magas pozíciókba el lehet jutni. Esetemben ez igazgatói szék egy nemzetközi szerveztnél.

Egy nagy közhely, de kivételesen igaz: minél magasabbra jutsz, annál magányosabb leszel.

Ezt annyival megfejelném, hogy annál több ellenséged is lesz.

Innen már talán kikandikál, hogy a kiégés milyen lépcsőfokait éltem meg. Elsőként a legalja beosztottként, nem csak a munkám, hanem a jelenlétem teljes semmibe vételével. Utána picit magasabb beosztásban "csak* a munkám teljes értelmetlenségével. Kis ugrással később, azt hogy a board member is Auslander marad bármi is történik.

Apám azt mondta, nem az a lényeg mennyi papírod van, hanem az amit ténylegesen az asztalra leteszel. Nagyképűség ide vagy oda, én minden munkámat a legnagyobb elszántsággal kezeltem és beletettem az összes extrát. Kifizetődő? Egy darabig igen. Nem is kicsit. Csak kérdés, hogy miben... Anyagiakban? Megbecsülésben?

Mindkettőre a válaszom, hogy egy darabig kifizetődő. Egy idő után, amikor eléred a plafont, szűk lesz a tér. Te még tennél hozzá, de már nincs hova. És ekkor érzed magad haszontalannak. Mert ott már a kezdeti elfogadásból, támogatásból egyszercsak elutasítás lesz. Eléred a határt valahol, vagy nincs rá keret, nincs rá kapacitás, vagy már nem a te munkaköröd.

In general, az átlag homo sapiens megelégszik azzal, hogy ő most a csúcson van. Nekem itt most tuti helyem van, ülök a seggemen, csinálom amit eddig, nem lesz semmi baj. Semmi változás. - hogy mi??? Na ezt nem.

Újabb közhely: a változatosság gyönyörködtet.

Én ilyenkor váltottam. Pozíciót, vagy egész munkahelyet. Japán főnököm szerint még 2 lehetőségem van valóban váltani: 40 és 45 évesen. Utána már egyre nehezebb, kelletlen, kellemetlen procedúra.

Itt a 40. Megjártam a poklot, és a "mennyet". A mennyek idézőjeles, mert esetemben inkább csak elvi magasságokról beszélünk, de nem erkölcsi magasságokról.

Van valami hátborzongató érzés abban, hogy az ember százezer eurós tételekkel "játszik", de közben meg a tizenezer forintos számláin rágódik. Mindig az az érzésem, hogy az a pénz nem létezik. Aki tisztességesen végzi a munkáját még ilyen poziban is, annak az csak délibáb. Esetleg egy jó ebéd, egy szép hotel szoba, egy menő bérelt autó egy pár napig.

Egy cégtulajdonos, már egy másik kategória. Ő neki nem fizetése van. Csúnyán fogalmazva, viszi a kasszát. Én meg szkennelhetem a leberkase blokkjaimat a hofbrau kellerből.

Na de, ettől még nem égne ki az ember. Minden nációnak megvannak a maguk szokásai. Pl a Japánok azt várják el, hogy te örülj annak, hogy dokgozhatsz. A tulajdonos az isten, te pedig mint isten szolgája tiszteled őt. Dolgozol. Sokat. Elvégzed az összes rád bízott feladatot. Várjunk csak, ez még az én feladatom egyáltalán? Hmm... Oké ennyi pénzért belefér. De azért egy kis karc, egy kis heg marad ilyenkor.

Ideális esetben a sebek begyógyulnak idővel. Esetemben az időtag kiesett a képletből, tehát a sebek csak gyűltek.

Mint fentebb írtam, tőlem nem állt távol ott hagyni ami nem tetszik. Van amit már nem lehet pénzzel megvenni, van amikor az ember eleri a saját korlátait. 

Váltottam. Lejjebb váltottam. Másik nagy multi, nem vezetői pozi, de azért tulkepp kiemelt pozi. Jó lesz, megbízható, kiszámítható. "erre van most szükségem." 

No surprise, nem lett jó. Nekem itt most egyáltalán nem jó. Korábban az utazások feltöltöttek, távol az otthoni ügyektől, csak a munka és én. Meló után egy jó vacsi, egy kis autózás, pihi. 

Nehéz az anonimitást megőrizni, hogy ne ütközzek jogi problémákba. De itt az van, hogy a meló szar. 10-ből, minimum 6-7x az az érzésem, hogy ez szar. Érzem, hogy lehetne ez sokkal de sokkal profibb, sokkal hatékonyabb. 

Az én első posztban említett maximalmizmusom, nem tűri el azt az álláspontot amit a közvetlen főnököm képvisel: majd megoldjuk. Majd visszamész. Majd küldünk ki valamit. 

Sajnos, ez egy olyan formája a kiégésnek amit eddig nem tapasztaltam. Nem tudom feldolgozni, se fejben, se testileg. 

Én eddig csak jó termékekkel foglalkoztam. Mindig volt egy kis csavar benne, de alapvetően jó, vilagszinvonalú termékekkel dolgoztam. 

Most egy hihetetlenül jó ötletből felépített terméket támogatok. Bárcsak a megvalósítás is olyan jó lenne mint az ötlet. 

Úgy érzem kicsúszik a lábam alól a talaj. Nem vagyok Manager, nem vagyok fejlesztő. Abszolút nincs ráhatásom a termék minőségére. Nincs opcióm, hogy azt a sok visszajelzést amit kapunk továbbadjam értő füleknek. Már sajnos azon a stádiumon is túl vagyok, hogy a főnököm, főnöke is be van vonva az ügyekbe. Eredmény: nulla. 

Innentől kezdve nem tudom élvezni a munka utáni szabadidőt, nem tudom álomra hajtani a fejem. Az jár a fejemben, mit fogok csinálni holnap, hogy fogom leplezni, hogy amúgy szar az egész? Kínos magyarázkodás, az introvertált énemnek extrán extrovertált barátságos módra kell váltania, ami iszonyatos teher. Hazudni nem szabad. De igazat mondani sem. 

Én egy egyenes ember vagyok. Ez a munka megtöri a lelkem és a testem.